10/2012. számú munkaügyi elvi döntés

Nyomtatóbarát változat

M.10. számú
Elvi döntés

 

Jogellenes fenyegetés megvalósulása vizsgálatánál - a munkavállalótól a jelentős tényekről elvárható ismeretek mellett - értékelni kell a feleknek a megállapodás megkötésekor, illetve azt követően – különösen a hosszabb időn keresztül – tanúsított magatartását [Mt. 7. § (1), (6) bekezdés].

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasító ítéletét lényegében azzal indokolta, hogy a közszolgálati jogviszony megszüntetésére irányuló közös megegyezés előzményéből és lefolyásából nem lehet kényszerrel, vagy jogellenes fenyegetéssel kapcsolatos érvénytelenségre következtetni, annak tényleges, csaknem egy hónapos átfutási idejű, konszenzus melletti végrehajtása pedig az okirat aláírásának három napos adminisztrációs késedelméből adódó alaki semmisségét figyelmen kívül hagyhatóvá teszi.

A felperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását, és a keresete teljesítését kérte.

Fenntartotta jogi álláspontját, miszerint a jogviszony megszüntetésére irányuló formális kérelmet nem szabad akaratából, hanem a munkáltatói jogkörrel nem is rendelkező személyzeti előadó ellentmondást nem tűrő nyomására, illetve az állítólagos (el nem ismert) táppénzcsalás miatti fegyelmi felelősségre vonással való jogellenes fenyegetés hatására írta meg, úgy, hogy még gondolkodási időt sem kapott.

Azzal is érvelt továbbá, hogy a 2008. december 19.-i  „kérelem” 2009. január 15. napjára szólt, arra azonban a kistérségi intézetvezetőtől, mint a munkáltatói jogkör gyakorlójától az ajánlati kötöttség határidejének lejártáig nem kapott írásbeli (elfogadó) választ, így a megállapodást nem is lehet létrejöttnek tekinteni.

Az a körülmény pedig, hogy a (valós) keresőképtelensége megszűnése után, 2009. január 2. és január 15. között a pótlására fölvett másik tisztviselő betanítását végeztették vele, tovább pedig nem foglalkoztatták, szerinte nem tekinthető a (legalább) alakilag érvénytelen (vagy létre sem jött) megállapodás önkéntes végrehajtásának, konszenzusra utaló magatartásnak, hiszen mindez csak az alperes erőfölényének, önkényes eljárásának  következtében alakulhatott így.

Az alperes (kinek személyében  időközben jogszabály változás miatt módosulás történt), az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.

Elismerte, hogy eredetileg nem állt szándékában megválni a felperestől, a személyzetis tisztviselőnek csak az volt a feladata, hogy vizsgálja ki a  felperes gyanús, következetesen a főiskolai vizsgaidőszakokra időzített, depresszió miatti betegállományait, és figyelmeztesse őt a jövőbeni helyes magatartásra, valamint a teljesítményében addig tapasztalt hiányosságok kiküszöbölésére.

Minthogy azonban a felperes a sorozatos, visszaélés-szerűnek látszó magatartására nem tudott meggyőző magyarázatot adni, a személyzeti előadóban okszerűen merült fel a fegyelmi felelősség gondolata, így a fegyelmi eljárás kilátásba helyezése részéről – az intézetvezető utólagos jóváhagyása mellett – nem volt jogellenes.

Szerinte a felsőfokú humánerő-gazdálkodási tanulmányokat  folytató felperes képes volt megfelelően értékelni és kezelni a spontán módon kialakult helyzetet, és a lehetőségei felmérésével szabad akaratának megfelelő döntést hozott, amikor a fegyelmi eljárás veszélyeit elkerülendő, gyakorlatilag azonnal megírta a személyzetis által felajánlott közös megegyezéses szerződésbontásra irányuló kérelmét.

Lényegesnek tartotta, hogy a felperes az általa megszabott hosszabb időszak alatt végig a megállapodás szellemében, azzal adekvát módon viselkedett, majd ellenvetés nélkül le is számolt. Eszerint semmi kétsége  nem lehetett afelől, hogy mindez az intézetvezető tudtával és egyetértésével történt, így utólag alaptalanul, csak „ürügy-szerűen” hivatkozott a munkáltatói aláírás pár napos késedelmére, mint semmisségi okra.

A fellebbezés alaptalan.

Az elsőfokú bíróság a tényállást a szabályosan fölvett bizonyítás adatainak helyes értékelésével állapította meg, és abból a törvénynek megfelelő,  logikus következtetéseket vont le.

A megyei bíróság életszerűnek, ezért elfogadhatónak találta a felperes azon állítását, hogy a 2008. december 19.-i (táppénzes állománya alatti)  személyzeti megbeszélés, illetve annak alakulása jellege és veszélyt jelző fordulata megrendítő hatást gyakorolt rá, érzelmileg különösen azért is, mert a gyanúsnak mondott betegállományaival összefüggésben az orvos-asszisztensként dolgozó édesanyját is szóba hozták.

A bíróság általánosságban nem helyesli, ha a munkáltató a közös megegyezéses jogviszony megszüntetésre irányuló megbeszéléseket mintegy statáriálisan folytatja le, és a kiszolgáltatott helyzetben lévő személytől azonnali döntést követel. Nem egy esetben kifejtette már, hogy az efféle eljárás sérti a tisztesség elvét, ezért az ilyen légkörben kierőszakolt megállapodást rendszerint érvénytelennek nyilvánítja.

A perbeli esetnek azonban sajátos vonása, hogy a felperes éppen felsőfokú személyügyi tanulmányokat folytató, tehát kellő ismeretekkel rendelkező köztisztviselő volt, aki tudhatta, s így tudnia is kellett, hogy az ellene felhozott „vádak” kivizsgálásának mi a törvényes módja, és mi lehet annak várható következménye. Elvárható volt tőle az is, hogy jelezze a gondolkodási időre vonatkozó igényét, de ezt elmulasztotta, holott fizikai, vagy akaratot megtörő kényszernek saját nyilatkozata szerint  sem volt kitéve. A peradatok szerint kb. fél óra telt el a meggyanúsítása és a kérelem megírása között, és utána még legalább egy órán át, úgyszólván barátságos légkörben beszélgetett a személyzetissel, mint a szakdolgozata megírásában segédkező konzulensével. Ez olyan lényeges körülmény, mely határozottan ellene szól annak, hogy akaratnyilvánítási  képességének akkor és ott ne lett volna birtokában.

Kétségtelen tény, hogy a felperes a jelzett időpontban, majd még  csaknem két héten át depresszió kórismével betegállományban volt. Kizárható azonban, hogy a betegsége természete miatt ne lett volna képes megfelelő intellektuális teljesítményre, helyzete átgondolására, és a korábbi döntésének esetleges felülvizsgálatra. Ugyanis eközben a főiskolán le tudott vizsgázni, ami komoly szellemi erőfeszítést, szabályozott és kontrollált  gondolkodási képességet feltételez.

A betegségéből, illetve a vizsgaidőszakról való visszatérése után nyomban észlelte, hogy a decemberi események következményeképpen konkrét intézkedések történtek az írásban még vissza nem igazolt megállapodás végrehajtására, amennyiben egy új dolgozót talált az íróasztalánál, akinek betanítására utasították, s amit ellenvetés nélkül, két héten át végre is hajtott.

Ebből –  az alperessel és az elsőfokú bírósággal egyezően –  a megyei bíróság is azt látta megállapíthatónak, hogy a felperes  „kilépési” szándéka, illetve annak motívuma, a fegyelmi eljárás elkerülésének gondolata a kérelem megírása óta semmit sem változott.

Nem az a perdöntő kérdés tehát, hogy az alperes okkal gyanúsította-e a felperest, és okkal fenyegette-e fegyelmi eljárással, hanem az, hogy a felperes mindezek hallatán valós döntési helyzetbe került, és bizonyítottan döntött is. Az ezt követő eseményekből pedig kétséget kizáróan megtudhatta, hogy a jognyilatkozata  az általa is tudottan  hatáskör nélküli személytől eljutott a munkáltatói jogkör gyakorlójához, és találkozott annak egyetértésével.

Megjegyzendő még, hogy az egyezően előadott peradatok szerint a felperes 2010. január 18-án, tehát a kilépését követő 3. napon  megjelent az intézetvezető főorvosnál, de nem azért mert visszakozni kívánt volna, hanem csak azért, hogy legalább két havi illetménynek megfelelő pénzt kérjen tőle. Ez úgy értendő, hogy a megállapodást – utólag –  szerette volna kiegészíteni, illetve anyagi feltételekhez kötni. E kérelme elutasításának hatására tagadta meg aztán a főorvos által már aláírt (január 15.-re dátumozott) iratok átvételét.

E körülményt a felperes (jogi képviselője) úgy értékelte, hogy a megállapodást azért kell létre nem jöttnek, vagyis nem létezőnek tekinteni, mert az nem terjedt ki a jogviszony megszüntetésének valamennyi lényeges elemére, így különösen az anyagiak kérdésére.

A megyei bíróság ezt az érvet sem fogadta el. Amennyiben a felperesnek a kérdéses két havi illetmény iránti igénye az eredeti szándékai között szerepelt volna,  akkor ennek nem a tényleges kilépése után, hanem a harminc napot meghaladó átmeneti, gondolkodási időben kellett volna hangot adnia. Ebben őt senki és semmi nem akadályozta. Utólagos feltétel szabásnak pedig nincs helye, mert az már a megállapodás körén kívül esik.

Az elsőfokú bíróság tehát tévedés nélkül következtetett a megállapodás tartalmi szempontból érvényes létrejöttére, és arra hogy  az alperes késedelmes aláírásával kapcsolatos alaki hibának nincs jelentősége.

Mindezekre figyelemmel a megyei bíróság az elsőfokú ítéletet a Pp. 253. §. (2) bekezdés alkalmazásával helybenhagyta.

(Fejér Megyei Bíróság 3.Mf.20.663/2011/6.)