31/2012. számú büntető elvi döntés

Nyomtatóbarát változat

B.31. számú
Elvi döntés


A nyomozás során elkövetett esetleges eljárási szabálysértések nem vezetnek a törvényes vád hiányához.

A vád törvényessége szempontjából annak ténybeli megalapozottsága – bizonyítékokkal kellően alátámasztottsága – közömbös, ez a büntetőper  érdemi kérdése [Be. 2. § (2) bek.].

A K. Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztálya 2009. május 13-án rendelt el nyomozást a Btk. 321. § (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdése szerint minősülő csoportosan elkövetett rablás bűntette miatt három kiskorú terhelt ellen. A nyomozás lefolytatása után a K. Rendőrkapitányság a 2009. november 5. napján kelt határozatával a nyomozást a Be. 190. § (1) bekezdés b) pontja alapján megszüntette, mert a nyomozás adatai alapján nem látta megállapíthatónak bűncselekmény elkövetését és az eljárás folytatásától sem volt várható eredmény.

Az S. Megyei Főügyészség a 2010. január 15. napján kelt határozatával a K. Rendőrkapitányság határozatát hivatalból hatályon kívül helyezte és az eljárás folytatását rendelte el. A határozat indokolása szerint a nyomozati iratok felülvizsgálata alapján az eljáró ügyész megállapította, hogy a nyomozás megszüntetésére megalapozatlanul került sor, a gyanúsítottakkal szemben a nyomozás megszüntetésének törvényi okai nem álltak fenn.

Ezt követően újabb nyomozati cselekmények lefolytatására már nem került sor, a K. Városi Ügyészség 2010. február 2. napján vádat emelt a terheltek ellen a Btk. 321. § (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés c) pontja szerint minősülő és büntetendő csoportosan elkövetett rablás bűntette miatt.

A vádemelés folytán eljárt K. Városi Bíróság ítéletében a terheltek bűnösségét a Btk. 321. § (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés c) pontja szerint minősülő rablás bűntettében megállapította, és velük szemben büntetést szabott ki.

Az elsőfokú ítélet ellen bejelentett fellebbezések alapján eljárva a megyei bíróság végzésével a K. Városi Bíróság ítéletét a Be. 373. § (1) bekezdés I/c) pontja alapján hatályon kívül helyezte és az eljárást megszüntette.

Határozatának indokolásában az alábbiakra mutatott rá.

A Be. 191. § (3) bekezdése szerint, ha a nyomozás megszüntetése ellen nem éltek panasszal, illetve az ügyész vagy a felettes ügyész nem rendelte el a nyomozás folytatását, utóbb azt csak a bíróság rendelheti el az ellen, akivel szemben a nyomozást korábban megszüntették. A törvényhelyhez fűzött indokolás szerint garanciális jelentősége van annak, ha a nyomozás megszüntetése ellen senki nem élt jogorvoslattal, vagy az eredménytelen volt, az ellen, akivel szemben a nyomozást megszüntették, utóbb csak a nyomozási bíró rendelhesse el a nyomozás folytatását.

Mindebből megállapítható az, hogy az ügyész a Be. 191. § (3) bekezdésében írt kötelező rendelkezés ellenére nem nyújtott be kérelmet az eljárás folytatására a nyomozási bíróhoz. A vádemeléskor tehát nem volt olyan eljárás, amelyet az ügyész folytathatott volna, illetve nem volt nyomozás, amelyre tekintettel a hivatkozott törvényhelyek alapján vádat emelhetett volna. Az ügyészség kizárólag a Be. 191. § (3) bekezdésében írt nyomozási bíró által hozott határozat birtokában rendelkezhetett volna eljárásjogi értelemben vádemelési jogosultsággal, ezért az ügyészség eljárási szabályt sértett akkor, amikor a felülvizsgálati eljárása során a rendőrség határozatát hatályon kívül helyezte és nem fordult nyomozási bíróhoz.

Minderre figyelemmel a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy az emelt vád a Be. 2. § (2) bekezdés I. fordulata értelmében nem volt törvényes, ezért a Be. 373. § (1) bekezdés I/c) pontja alapján az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az eljárást megszüntette.

E határozat ellen az ügyész jelentett be másodfellebbezést az eljárás megszüntetése miatt, a vádlottak büntetőjogi felelősségének, valamint a büntetés kiszabása érdekében.

A fellebbviteli főügyészség a jogorvoslati nyilatkozatot változatlan tartalommal fenntartotta és a másodfokú bíróság határozatának a hatályon kívül helyezésére tett indítványt.

A fellebbezés az alábbiak szerint alapos:

A másodfokú bíróság tévesen értelmezte a Be. IX. Fejezetének III. Címében foglalt rendelkezéseket, a nyomozás megszüntetéséhez kapcsolódó eljárásjogi előírásokat.

A Be. 190. § (2) bekezdésének II. fordulata értelmében a nyomozást megszüntető határozatot a nyomozó hatóság haladéktalanul köteles megküldeni annak az ügyésznek, aki hatáskörében és az illetékességi területén eljárva – a Be. 28. § (4) bekezdése értelmében – felügyeleti jogkört gyakorol a nyomozás felett.

Így a határozat kézhezvételével kerül az ügyész abba a helyzetbe, hogy a Be. 64. § (2) bekezdésében írt perrendi előírások megtartását ellenőrizhesse; döntően abból a szempontból, hogy megtörtént-e a bűncselekmény, illetve az elkövető személyének a felderítése, valamint a bizonyítási eszközöknek a felkutatása és biztosítása legalább olyan mértékben, hogy a vádemelés kérdésében megnyugtatóan állást lehessen foglalni.

Ez a gyakorlatban egyfelől a nyomozást megszüntető határozat tudomásul vételét jelentheti, ha a határozatban kifejtettekkel az ügyész egyetért. Ilyenkor az ügy – a szükséges adminisztrációs feladatoktól eltekintve – további intézkedést nem igényel, az irattárba kerül.

Más azonban a helyzet, ha az ügyész, illetve a felettes ügyész nem osztja a nyomozó hatóság álláspontját. Ebben az esetben – a határozat hatályon kívül helyezésével egyidejűleg – az eljárás folytatását rendeli el. Ebben az esetben az eljárás folytatása elrendelésének célja a Be. 193. § (1) bekezdése szerinti iratismertetés megtartása, amely rendszerint közvetlenül megelőzi a vádemelést. E tekintetben ugyanakkor nincs jelentősége annak, hogy az eljárás folytatását a nyomozást közvetlenül felügyelő ügyész, vagy a felettes ügyész rendelte-e el; ez előbbi a nyomozó hatóság határozata elleni panasz elbírálása során, míg az utóbbi a felügyeleti jogkörében eljárva, amikor a revízió alá vett ügyekben a törvényesség megtartását vizsgálja. Az eljárás folytatásának elrendelése mindkét módon megvalósulhat.

Ez történt a jelen esetben is. Ebből adódóan nem volt szükség az eljárás folytatásához beszerezni a nyomozási bíró döntését.

A másodfokú bíróság az eljárást törvényes vád hiányában szüntette meg, végső soron arra visszavezethetően, hogy a rendőrkapitányság határozata után a nyomozás folytatásának ez elrendelésére – figyelemmel a Be. 207. § (2) bekezdés c) pontjára – csak a nyomozási bíró lett volna jogosult.

Ez az értelmezés azonban téves.

Az ítélőtábla álláspontja szerint a nyomozás során elkövetett eljárási szabálysértések nem vezethetnek a vád törvényességének hiányához. A törvényes vád Be. 2. §-ában meghatározott fogalmi ismérvei között a vád ténybeli megalapozottsága – bizonyítékokkal kellően alátámasztott volta – nem szerepel. Ez ugyanis a büntetőper érdemi kérdése. Abból az okból tehát, hogy a vádban leírt – egyébként a törvényes vád fogalmi elemeinek megfelelő – tények a bíróság megítélése szerint nem tűnnek bizonyítékkal alátámasztottnak, például mert valamely bizonyítékot a Be. 78. § (4) bekezdésénél fogva figyelmen kívül kell hagyni, nincs helye a büntetőeljárás megszüntetésének.

Ennek megfelelően a Be. 191. § (3) bekezdésében írtak elmulasztásának sem lehet ilyen következménye. Nem lehet a törvényes vád hiányára hivatkozás alapja a főügyészség eljárás folytatását elrendelő határozatának olyan értelmű felfogása sem, hogy az további nyomozati, bizonyítási cselekmények elvégzését célozta, s ezen nyomozás folytatását csak a nyomozási bíró rendelhette volna el.

A jelen ügyen a vád törvényes volt, mivel azt a közvádlói legitimációval rendelkező hatóság emelte, meghatározott személyek pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye miatt [Be. 2. § (2) bekezdés].

Ekként az eljárás megszüntetését sérelmező ügyészi fellebbezés megalapozott volt.

Erre tekintettel a harmadfokú bíróság a Be. 399. § (2) bekezdés a) pontja alapján – figyelemmel a Be. 373. § (1) bekezdés II/e) pontjára – a másodfokú bíróság határozatát a Be. 392. § (1) bekezdés f) pontja szerinti tanácsülésen hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra utasította.

(Pécsi Ítélőtábla Fkhar.I.292/2010.)