A Kúria határozatot hozott az Mfv.X.10.257/2019/7. számú ügyben.

A felperesek mozdonyvezető munkakörben álltak munkaviszonyban az alperessel. A mozdonyvezető munkakör az ún. utazó szolgálatot ellátó munkakörcsaládhoz tartozott, ezen belül az alperes vezényelt vontatási utazói munkarenden foglalkoztatta a felpereseket, akik havi munkaidőkeretben végezték munkájukat.
A felperesek keresetükben elsődlegesen a 2014. decembertől a 2016. áprilisig terjedő időszakra rendkívüli munkavégzésre járó bérpótlék megfizetésére kérték kötelezni az alperest, másodlagosan annak megállapítását kérték, hogy az alperes jogellenesen foglalkoztatta őket, amikor nem jelölte ki és nem biztosította számukra a minimális 42 óra heti pihenőidőt. Érvelésük szerint a Kollektív Szerződés 47. § 4. pontja akként rendelkezett, hogy minden héten legalább egy naptári napot magában foglaló megszakítás nélküli 42 óra pihenőidőt kell biztosítani számukra a munkaidő beosztás során, és a munkaidőkeret átlagában legalább 48 óra heti pihenőidőben kell részesülniük. Állításuk szerint a munkáltató több alkalommal nem jelölte ki és nem osztotta be a minimális heti 42 óra pihenőidőt, és ezekben az esetekben pihenőnapjukon végeztek rendkívüli munkaidőben munkát, mely időszakra pótlék illette volna meg őket.
Kereseti kérelmüket arra alapították, hogyha a jogellenes foglalkoztatás feltételeit a bíróság megállapítja, azonban a marasztalás feltételei nem állnak fenn, a pihenőidőhöz való joguk megóvása érdekében szükséges a megállapító rendelkezés meghozatala.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság a felperesek keresete szerint marasztalta az alperest. Az alperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperesek keresetét elutasította.
A felperesek felülvizsgálati kérelme folytán eljárt Kúria a következő elvi jelentőségű kérdésben döntött: Amikor a munkáltató a munkavállaló számára nem heti pihenőnapot, hanem heti pihenőidőt biztosít, a heti pihenőidő rendszere jelentősen megrövidíti a munkavállaló tényleges pihenésének időtartamát. E rendszer alkalmazásával egy jóval intenzívebb munkavégzés állítható be, amely hosszútávon a munkavállaló egészségi és szociális helyzetét is érinti. Erre figyelemmel a jogalkotó bár arról rendelkezik, hogy munkaidőkeret vagy elszámolási időszak alkalmazása esetén a heti 48 órás pihenőidőt a munkaidőkeret (elszámolási időszak) átlagában kell biztosítani a munkavállalói számára, az Mt. 106. § (3) bekezdése nemcsak mérték, hanem ún. beosztási szabályt is tartalmaz. E szerint a heti pihenőidő alkalmazása esetén a munkáltató köteles hetenként legalább 40 órát kitevő és 1 naptári napot magába foglaló megszakítás nélküli pihenőidőt biztosítani munkavállalója számára. A munkáltató ezen 40 órát kitevő pihenőidő biztosításával eleget tesz a heti pihenőidő kiadásával kapcsolatos kötelezettségének azzal, hogy a munkaidő keret (elszámolási időszak) átlagában biztosítania kell e munkavállalói számára is a heti 48 óra pihenőidőt.
Abban az esetben, amikor a munkáltató a Kollektív Szerződésében rögzített heti 42 óra pihenőidőt nem osztotta be a munkavállalók számára, a különbözetként jelentkező időtartamot úgy kell tekinteni, mintha a munkavállaló a heti pihenőnapján rendkívüli munkaidőt (munkavégzést) teljesített, és e szerint illeti meg az adott időtartamra díjazás.
Ennek megfelelően jogszerűen igényeltek a felperesek a különbözetként jelentkező időtartamokra rendkívüli munkaidőre járó díjazást. Az adott időtartamok mértéke és az arra járó díjazás összege a felülvizsgálati eljárás során nem volt vitatott, így azt a Kúria érdemben nem vizsgálta.
Mindezekre figyelemmel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletét eltérő indokolással helybenhagyta.

Budapest, 2020. május 20.

A Kúria Sajtótitkársága