A felperesek keresete arra irányult, hogy az alperes a rendes munkaidejüket meghaladó ügyelet teljes idejére rendkívüli munkadíjazást fizessen 2004. május 1-jétől a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 1993. november 23-i 93/104/EK tanácsi irányelv, az egészségügyi tevékenység végzésének egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIV. törvény és az Mt. 147. § (1) és (3) bekezdése rendelkezései alapján.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, és főleg arra hivatkozott, hogy a 93/104/EK tanácsi irányelv rendelkezéseit a magyar jog nem vette át, a 233/2000.(XII.23.) Korm. rendelet rendelkezéseinek pedig eleget tett.
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy a felpereseknek az általuk teljesített ügyelet teljes időtartamára jár az óránkénti ügyeleti díj, mint átalánydíj 2004. május 1-jétől.
A megállapított tényállás szerint a felperesek az alperes kórház baleseti sebészetén osztályos orvosi tevékenységet végeznek, a rendelőintézetében pedig járó-beteg szakrendelést látnak el. Napi rendes munkaidejük hétfőtől péntekig 8 óra, ezen kívül rendszeresen ügyeletet teljesítenek, hétköznap a 8 órás rendes munkaidőn túl 16 órában, hétvégén és munkaszüneti napon pedig 24 órában. A felperesek a kollektív szerződés alapján három hónapos munkaidő-keretben dolgoznak, 2004. május 1-jét követően a heti 48 órán felüli, további munkavégzést önként nem vállalták, de ténylegesen az ennek megfelelő ügyeletet látják el. Az általuk teljesített ügyeletet az alperes minősített ügyeletnek tekinti, az ügyeleti idő felét veszi számba rendkívüli munkavégzésként és erre fizet ügyeleti átalány-díjat.
A bíróság döntését az Mt. 148.§ (2) bekezdése és a 233/2000.(XII.23.) Korm. rendelet 12. § (6) bekezdése rendelkezéseire alapította.
A munkaügyi bíróság közbenső ítélete ellen a felek fellebbezéssel éltek.
A felperesek a megtámadott ítélet olyan megváltoztatását kérték, hogy az általuk teljesített ügyelet teljes időtartamára az alperes az Mt. 147. §-a és a 2003. évi LXXXIV. törvény 14. §-a szerinti felemelt díjazással tartozik.
Az alperes fellebbezési kérelme elsődlegesen az elsőfokú ítélet indokolásának megváltoztatására, másodlagosan a közbenső ítélet hatályon kívül helyezésére és új eljárás elrendelésére irányult az elsőfokú eljárásban előadott kérelmének megfelelően.
A megyei bíróság közbenső ítéletével a munkaügyi bíróság közbenső ítéletét megváltoztatva megállapította, hogy a felperesek 2004. május 1. napjától teljesített ügyelete teljes egészében munkaidőnek minősül.
A másodfokú bíróság döntése alapjául elfogadta a munkaügyi bíróság által megállapított tényállást azzal az eltéréssel, hogy mellőzte annak megállapítását, miszerint az alperes az összes ügyeleti óra felére fizet ügyeleti díjat, mint átalánydíjat.
A továbbiakban a másodfokú bíróság abból indult ki, hogy az Európai Bíróságnak a C-188/1989. számú Foster-ügyben hozott határozata szerint olyan szervezettel szemben, amelyet állami ellenőrzés mellett közfunkció ellátásával bíztak meg, hivatkozni lehet az irányelvre. Ezért az ügyben alkalmazandó a hivatkozott közösségi irányelv, amely szerint a munkahelyi ügyelet munkaidőnek minősül. Ezzel kapcsolatban utalt az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárásban hozott döntéseire, és kifejezetten a C-151/02. számú Jaeger-ügyben hozott határozatban foglaltakra.
A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben elsődlegesen a jogerős közbenső ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását, vagy az ítélet hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróságnak új eljárásra utasítását kérte.
Elsődleges kérelmét azzal indokolta, hogy a másodfokú bíróság a hivatkozott irányelv figyelembevételével olyan szabályt alkalmazott, melyre a magyar hatályos jogszabályok (1987. évi XI. törvény, 1997. évi LXVI. törvény) szerint nincs lehetőség, mert a közösségnek csupán a rendeletei esnek egy tekintet alá a nemzeti joggal, az irányelvek közvetlen alkalmazására nincs lehetőség. Másodlagos kérelmének indokául azt jelölte meg, hogy a közösségi szerződés 234. cikke értelmében a másodfokú bíróságnak előzetesen az Európai Bírósághoz kellett volna fordulnia és ennek elmaradása miatt szükséges a megtámadott közbenső ítélet hatályon kívül helyezése.
A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős közbenső ítélet hatályában való fenntartását kérték. Az irányelv alkalmazhatóságát illetően perbeli álláspontjukat fenntartva, az Európai Bíróság egyes határozataira hivatkozva vitatták a felülvizsgálati kérelemben foglaltakat. Az előzetes döntéshozatali eljárás szükségességét ugyancsak vitatták az európai bírósági döntések alapján, mivel az alkalmazandó jog világos, az irányelv feltétel nélküli és pontos rendelkezést tartalmaz.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felülvizsgálati kérelem a közösségi jog alkalmazása miatt az 1987. évi XI. törvény és az 1997. évi LXVI. törvény megsértését alaptalanul, tévesen panaszolta.
Az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése - a kizárólagos jogalkotó joghatóság korlátozásával - lehetővé teszi, hogy az Európai Unió alapító szerződései alapján alkotott közösségi jog külön tagállami aktus nélkül állapíthat meg jogokat és kötelezettségeket közvetlenül a tagállamok főhatalma alá tartozó személyek számára (2002. évi LXI. törvény indokolásának 3. pontja).
A csatlakozási szerződés megerősítésének eredményeként pedig a Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettséget vállalt arra, hogy - az EK-Szerződés 10. cikkében foglalt "hűség-klauzulában" előírt módon - az Európai Bíróság értelmezésének megfelelően alkalmazni fogja a közösségi jog szabályait (u.a. törvény 1. §-ának indokolása).
Az Európai Bíróság következetes ítélkezési gyakorlata értelmében állami -, illetve állami feladatot ellátó szervvel szemben hivatkozni lehet a közösségi irányelvre, feltéve, hogy annak rendelkezése elégségesen pontos és feltétlen; és a bíróságot nem terheli előzetes döntés kezdeményezésének kötelezettsége, ha a vitatott rendelkezés egyértelmű és annak alkalmazása a gyakorlatban már kialakult (a másodfokú határozatban hivatkozott határozaton túlmenően a Kolpinghuis Nijmegen ügyben 1987.10.8-án hozott C-80/86. számú ítélet, a Kampelmann ügyben 1997.12.4-én hozott C-253/96. számú ítélet).
Ehhez képest a felperesek a nemzeti bíróság előtt közvetlenül hivatkozhattak az adott közösségi normára, irányelvre.
A Legfelsőbb Bíróság ennek megfelelően az irányadó tényállás jogi megítélésénél a másodfokú bíróság által megjelölt közösségi irányelveket (a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 1993. november 23-ai 93/104/EK tanácsi irányelv, amelyet az Európai Parlament és a Tanács 2000/34/EK irányelv módosított), illetve az azok helyébe 2004.08.2-án hatályba lépett 2003/88/EK irányelvet vette alapul.
A 93/104/EK irányelv 2. cikk (1)-(2) bekezdése, illetve a 2003/88/EK irányelv ennek megfelelő 2. cikk (1) és (2) bekezdése szerint az irányelv alkalmazásában munkaidő az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően; pihenőidő, ami nem minősül munkaidőnek.
Az Európai Bíróság az előbbi szabály értelmezésével kapcsolatban több határozatában egybehangzóan megállapította, hogy a munkavállaló által teljesített, a munkáltató létesítményében való fizikai jelenléttel járó ügyeleti időt teljes egészében az irányelv értelmében vett munkaidőnek kell tekinteni, függetlenül a munkavállaló által az ügyelet alatt ténylegesen végzett munkától. (Simap-ügyben 2000.10.3-án hozott C-303/98. számú ítélet 52. pontja; Jaeger ügyben 2003.09.9-én hozott C-151/02. számú ítélet 71., 75. és 103. pontja; és a Pfeiffer-ügyben 2004.10.5-én hozott C-397/01. számú ítélet 93. pontja).
Az Európai Bíróság által a közösségi jog értelmezésével kapcsolatban adott vélemény köti a nemzeti bíróságot, és az azonos, vagy hasonló tárgyú ügyben adott előzetes vélemény esetén elég erre hivatkozni a nemzeti bíróságnak, nem kell előzetes döntést kérnie.
Megfelel tehát a közösségi irányelvnek és az Európai Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának a jogerős ítéleti döntés, miszerint a munkahelyi orvosi ügyelet ideje munkaidőnek számít.
Helyesen utalt a közbenső ítélet indokolása arra is, hogy az irányelv nem alkalmazható a munkavállalók díjazására, az irányelv rendelkezései ugyanis a munkaidő megszervezésére vonatkoznak, és a munkaidőt meghatározó hivatkozott szabály kizárólag az irányelv alkalmazása során irányadó.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős közbenső ítéletet - jogszabálysértés hiányában - a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
A közbenső ítélet folytán a perköltségről rendelkezni nem kellett. (Legf.Bír. Mfv.II.10.921/2005/3. sz.)